A kutatók többsége egyetért abban, hogy a klímaváltozás közvetve vagy közvetlenül konfliktusok sorát fogja generálni az elkövetkező évtizedekben, amelyek emberek tízmillióit – sőt, szélsőséges esetben milliárdokat – kényszeríthet lakóhelyük elhagyására.

Alapvetések

Az elmúlt évtizedek során nem csupán a tudományos és politikai életbe, de a mindennapi témák közé is beszüremkedett a klímaváltozás, a globális felmelegedés ügye. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a klímaváltozás közvetve vagy közvetlenül konfliktusok sorát fogja generálni az elkövetkező évtizedekben, amelyek emberek tízmillióit – sőt, szélsőséges esetben milliárdokat – kényszeríthet lakóhelyük elhagyására.

A jelenségről folyó diskurzus meglehetősen széles skálán mozog és komoly transzformáción ment keresztül az elmúlt években. Ennek során az éghajlatváltozást – vagy legalábbis annak ember okozta voltát – tagadó nézetek szép lassan a perifériára szorultak, átadva a helyüket a mértékadóbb megközelítéseknek, amelyek elsősorban a folyamatban rejlő kockázatokra és veszélyekre hívják fel a figyelmet. Bár egyes megközelítések a klímaváltozás pozitív hozadékait is igyekeztek előtérbe helyezni (pl. új mezőgazdasági területek feltörése, a sarkvidéki átjárók és ásványkincs-készletekhez való jobb hozzáférés), a többség – ideértve a Migrációkutató Intézet kutatóit is – inkább a jelenségben rejlő kockázatokat és veszélyeket látják túlsúlyban.

Fontos leszögeznünk, hogy az éghajlatváltozásban kockázatot látó elemzők sem amellett érvelnek, hogy a 21. század konfliktusai egyedül a klímaváltozás miatt törnének ki, vagy, hogy egyértelműen ez lenne a legmeghatározóbb elem az egyes válságok mögött álló különféle tényezők közül. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a klímaváltozás biztonsági dimenziói előtérbe kerültek, új perspektívába helyezve a nemzeti és nemzetközi kihívások értelmezését. Ennek következtében az egyes krízisek olyan összefüggésrendszerbe lettek állítva, amely eddig – talán a vizsgálatok túlsúlyos politikai, gazdasági, és társadalmi fókuszú miatt – nem képezte az elemzés tárgyát.

Mindezt azért is fontos tisztáznunk, mert a klímaváltozás következményeit negatív kontextusban bemutató elemzésekkel szemben megfogalmazott kritikák azt hangsúlyozzák, hogy az éghajlatváltozás és az azt követő aszályok vagy éppen áradások önmagukban nem okoznak kataklizmát és konfliktusokat – így, közeledve a tanulmány kérdésköréhez, migrációt sem. Ez az időrendben későbbi megközelítés vitatja a közvetlen logikai kapcsolatot a klímaváltozás és annak társadalmi, biztonságpolitikai következmények között. Ezt jól érzékeltetik az erőforrás-konfliktusokra felhozott klasszikus példák, mint a Húsvét-sziget (Rapa Nui) vagy Darfúr esete, amelyek sokáig megkérdőjelezhetetlen modellként szolgáltak a klímaváltozás és a vízhiány által generált fegyveres küzdelemre. A Húsvét-sziget lakossága a hagyományos értelmezés szerint a 18. századra a mértéktelen erdőkivágások, az ezt követő környezeti változások és a velük járó társadalmi konfliktusok kapcsán csökkent a harmadára, míg Darfúrt a modern vízkonfliktusok iskolapéldájaként szokták emlegetni. A kétkedők azonban, mint John Flenley arra hívják fel a figyelmet, hogy jóval összetettebb jelenségekről van szó: a társadalmi, politikai körülmények – mint a Húsvét-sziget esetében a klánrendszer vagy Darfúrban az etnikai ellentétek – legalább akkora súllyal estek a latba, mint a klímaváltozás. Flenley szerint ,,a Húsvét-sziget esete kiváló modellül szolgál a Húsvét-sziget megértéséhez.” Vagyis nem vonhatunk le általános érvényű igazságokat arra nézve, hogy a klímaváltozás egyértelműen kataklizmákat okozna.

A fentebbi megközelítés kapcsán azonban érdemes kiemelnünk, hogy ma már a klímaváltozásban alapvetően kockázatot látó irodalom – mint az Enviromental Justice Foundation elemzése – sem állítja, hogy csak és kizárólag a felmelegedés okozza például a fegyveres konfliktusokat. Ugyanakkor egyre több elemzés lát napvilágot arra vonatkozóan, hogy a klímaváltozás – elsősorban az erőforráskért vívott harcon keresztül – jelentősen hozzájárul a már meglevő feszültségek mélyítéséhez, felszínre kerüléséhez és terjedéséhez. Ráadásul, amint azt említettük, a klímaváltozás jelenségének beemelése a konfliktusok értelmezési keretébe olyan plusz dimenziókkal gazdagítja a folyamatot, amely nem csupán a válságok dinamikájának jobb megértését, de végső soron kezelésüket is elősegíti.

Ahhoz pedig, hogy megértsük, valójában mi is áll egy-egy konfliktus kirobbanása mögött, illetve mi járul hozzá, érdemes figyelembe venni, hogy a politikai, gazdasági, vagy társadalmi mozgatórugók versenyeztetése az elsőbbségért alapvetően meddő kísérlet. Hiszen ki dönti el, hogy például az 1994-es ruandai népirtásnak elsősorban etnikai (tuszi-hutu ellentét), politikai (mely csoport vezesse az államot a dekolonizáció után?), történeti (a gyarmatosítók a tuszik dominanciáját hangsúlyozták a hutukkal szemben) vagy gazdasági-társadalmi (a túlnépesedés következtében földszűke alakult ki az országban) okai voltak? Sokkal célravezetőbb, ha mindezek hatását figyelembe vesszük annak érdekében, hogy megértsük, mi vezethetett el a kataklizmához.

Ennek megfelelően e tanulmány szerzője is azt az álláspontot képviseli, hogy bár a klímaváltozás önmagában nem vagy csak ritkán okoz – legalábbis jelenleg – nagyobb közösségeket megrázó társadalmi és politikai kataklizmákat, kétségtelenül felerősíti a meglevő válságokat, feszültségeket. Ebben a megközelítésben a globális felmelegedés egyértelműen negatív előjelet kap, amelynek hatásai napjainkra már jól érzékelhetőek.

A klímaváltozás és következményeiről zajló vita kapcsán még egy elem nehezíti a tisztánlátásunkat, amelybe a szkeptikusok előszeretettel bele is kapaszkodnak: nevezetesen, hogy az éghajlat olyan bonyolult és összetett rendszer, amely kapcsán szinte lehetetlen megjósolni az egyes változások következményeit – sok esetben a sötétben tapogatózunk. Jó példa erre az ún. kelet-afrikai éghajlat-paradoxon. A klímakutatók modelljei alapján ugyanis az El Nino éghajlati jelenség következtében jelentősen növekednie kellene a térségbe érkező csapadéknak, miközben az elmúlt években súlyos aszályok sújtják a régiót.

Még mielőtt azonban fellélegeznénk, érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy nem maga a folyamat, csak annak egyes részelemei képezik vita tárgyát. A légköri szén-dioxid koncentráció 2017 áprilisában olyan mértéket ért el, amelyre 3 millió (!) éve nem volt példa. A szén-dioxid-arány az elmúlt évtizedben 100–200-szor olyan gyorsan nőtt a légkörben, mint a legutóbbi jégkorszaki átmenetkor. Mindez komoly sokk az ökoszisztéma számára. A folyamat súlyát jól jelzi, hogy az 1970 és 2012 között feljegyzett 8835 természeti katasztrófából 3496 a 2001–2010 közti időszakra jutott. Bár 2010 után a számok estek, az egyes anomáliák még pusztítóbbá váltak, gondoljunk csak 2017 augusztusára, amikor egy hét különbséggel két négyes erősségű hurrikán, Harvey és Irma is elérte az Egyesült Államok partjait, amire nincs példa az elmúlt évszázadokból. A két természeti katasztrófa együttesen – a különféle becslések szerint – 150–290 milliárd USD kárt okozott. Utóbbi szám a teljes magyar GDP több mint kétszerese.

Afrika és a klímaváltozás

Az éghajlat átalakulása különösen tetten érhető az afrikai kontinens esetében, amely különféle okok miatt a jelenlegi klímaváltozás által leginkább sújtott földrész: a 2015-ös adatok alapján a világ tíz leginkább érintett országa közül négy – Mozambik, Malawi, Ghána és Madagaszkár – Afrikában található. A kontinens esetében sokkal nyilvánvalóbbak a negatív hatások: mivel a kontinens 60 %-a sivatagi vagy száraz éghajlatú, ezért a kisebb változások is súlyosan érintik az itteni ökoszisztémát. Különösen nagy súllyal esik a latba, hogy a kontinens lakosságának még ma is 70 %-át adják a földművelésből élő kistermelők, akik minimális tartalékokkal rendelkeznek ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a változó körülményekhez. Az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás által a fejlődő világ országaiban okozott károk 25 %-a a mezőgazdasági szektort érte, és míg 1964 és 1984 között a gabonaszektor kiesése az aszályok miatt 6,7 %-os volt, ez az arány 1985 és 2007 között 13,7 %-ra növekedett. Ráadásul – dacára a terjedő nagygazdaságoknak és a külföldi importnak, illetve segélyeknek – továbbra is a kistermelők látják el a lakosság 80 %-át élelmiszerrel. (Világviszonylatban egyébkén ez azt jelenti, hogy 500 millió kistermelő tart el mintegy további 2 milliárd embert). Az ENSZ szakosított szerve, az IFAD (Nemzetközi Alap a Mezőgazdaság Fejlesztésére) 2010-es becslései alapján 2020-ig csak Afrikában 75 és 250 millió fő közé lesz tehető azok száma, akik a felmelegedés miatt nem jutnak majd hozzá elegendő vízforráshoz, ami súlyosan érinti az élelmiszerbiztonságot is. Figyelembe véve az elmúlt évek nagy aszályait, ezek nem a valóságtól elrugaszkodott számok: a 2011 és 2012 közötti kelet-afrikai aszály 13,3 millió embert érintett, Szomáliában pedig 260 000 ember halálához vezetett; a 2015-ös újabb szárazság miatt csak Etiópiában 8,3 millió ember szorult ellátásra; 2016-ban az El Nino éghajlati jelenséget kísérő aszályok miatt Afrika-szerte 50 millió ember szorult élelmiszer-segélyre. 2017-ben ez a szám még mindig 38 millió fő volt, 17 országot érintve. Egyes államokban – mint Szomália vagy Dél-Szudán – a lakosság fele szorult ellátásra. Bár az élelmiszerhiányban nagy szerepet játszottak olyan emberi tényezők, mint a fegyveres konfliktusok (Szomália, Dél-Szudán) vagy a nem megfelelően működtetett tervgazdasági rendszer (Eritrea), még a viszonylag rugalmas és megfelelő adottságokkal bíró országok is komoly kihívásokkal küszködtek, mint Kenya vagy Etiópia.

Afrikában – különösen a Száhelhez hasonló száraz övezetekben – sohasem voltak ritkák az aszályok és az azt követő nélkülözés. Ahogy a Fage-Tordoff szerzőpáros rámutat, ,,ha két vagy három egymást követő évben nem esik elegendő csapadék – ami tíz- vagy húszévente legalább egyszer megtörténik – az mindig éhínséghez és járványhoz vezet. Úgy tűnik azonban, hogy a múltban ezek nem voltak ilyen kataklizmaszerűek. A magas csecsemőhalálozás és az alacsony várható élettartam miatt sokkal kisebb volt a népesség, ezért kevesebb betegről, idősről és fiatalról kellett a hatóságoknak gondoskodniuk. Következésképpen a közösségek kisebbek és mozgékonyabbak voltak, és mivel kevesebben osztozkodtak a földeken, könnyebb volt új területeket találniuk, ahol ideiglenesen vagy tartósan letelepedhettek, ha szülőföldjüket valamilyen katasztrófa érte.” Fage és Tordoff ráadásul arra is felhívja a figyelmet, hogy ,,a 20. század, tehát a nagy népességrobbanás és ,,fejlesztések” előtt maga a föld is jobban ellenállt a szárazságnak, mivel a legelőket nem legeltették túl, kevesebb fát vágtak ki tűzifának, építőanyagnak. (…) Az erdők és a fás szavannák ezért sokkal inkább képesek voltak a regenerálódásra.”

Ezzel tehát el is érkeztünk a kontinens problémái kapcsán rendszeresen emlegetett túlnépesedéshez, ami rávilágít az egyes faktorok közti összekapcsolódásra: ha a kontinensen ma is csupán a 20. század eleji népesség, nagyjából 70–100 millió ember élne, valószínűleg nem okozna problémát a klímaváltozás. Csakhogy Afrika lakossága száz év alatt 1,2 milliárd főre növekedett. A 2015-ös ENSZ-statisztikák alapján pedig 2050-re 2,5 milliárd, 2100-ra 4,4 milliárd ember él majd a kontinensen. Ráadásul a jelenlegi népesség fele 15 évnél fiatalabb. Bár a fiatal népesség friss dinamizmust is visz a gazdasági folyamatok élénkítésébe, ekkora embertömeg napi ellátása, munkába állítása, szociális ellátása óriási kihívások elé állítja az afrikai államokat.

A rendszer legnagyobb problémája ugyanis az, hogy a túlnépesedés üteme és a lassú technológiai fejlődés miatt gyakran nincsenek benne tartalékok. Egyes afrikai országok esetében a GDP-növekedés csak alig valamivel magasabb a népességgyarapodás üteménél. Jellemző példa, hogy Nigéria lakossága évi 2,5 %-kal gyarapszik – vagyis évi nettó 5 millió fővel (!) –, miközben a GDP-növekedés az elmúlt két évben lényegében stagnált. A kontinens számos országában elmaradt vagy még csak most van kibontakozóban a ,,zöld forradalom”, ami a mezőgazdasági termelés gépesítését, az intenzív mezőgazdasági technológiák bevezetését jelentette a világ más pontjain – ezáltal pedig a termésátlagok megsokszorozódását. Az afrikai földművesek zöme ma is ugyanazokat a technikákat és módszereket használja a termelés során, mint évszázadokkal korábban. Az Etióp-magasföldön megdöbbentő volt szembesülni vele, hogy a parasztok továbbra is marhák mögé fogott könnyűekével igyekeznek feltörni a talajt, vagy hogy a kenyai farmerek egész egyszerűen kapával vágnak csatornákat a folyóvizektől földjeik felé, óriási párolgási és szivárgási veszteséget idézve ezzel elő. Ahogy 2017 decemberében a Migrációkutató Intézet és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai és Védelmi Kutatóközpontjának közös konferenciáján is elhangzott, az innovációk ugyan gyökeret vertek a földrészen, de terjedésük lassú az anyagi források hiánya, a nem megfelelő oktatás, illetve a kulturális ellenállás (,,nagyapám is így művelte a földet”) miatt. A Kelet-Afrikában már hosszú évek óta mezőgazdasági termelést és kutatást végző Domonyai András a szerzővel folytatott 2015 őszi beszélgetésében, illetve a konferencián tartott előadásában is kiemelte, hogy az új növények, növénytermesztési módszerek bevezetése milyen nehézségekbe ütközik a vidéki lakosság körében.

Mindennek komoly racionális okai is vannak, hiszen évszázadok alatt kialakult törékeny rendszerek fenntartásáról van szó. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Malawi esete, ahol a ,,zöld forradalom” – különösen a műtrágyahasználat elterjedése révén – igen pozitív eredményekkel indult. Az új csodanövény, a kukorica óriási termésátlagával kiszorította a hagyományos, alacsony hozamú kultúrnövényeket, és biztos megélhetést nyújtott a családoknak. Csakhogy a modell a műtrágya világpiaci árának növekedésével és a klímaváltozás miatt csökkenő csapadék következtében az ezredfordulóra fenntarthatatlanná vált, a kukorica pedig a trágyázás nélkül nem maradt meg a malawi földeken. Ugyanakkor a lakosság kollektív tudatából néhány évtized alatt kikopott az az ismeret, amely a hagyományos kultúrnövények termesztéséhez kellett. Mindez rövid idő alatt az éhínség szélére sodorta az országot. Az okozott károkat jól szemlélteti, hogy Malawi máig ,,a világ egyik legrosszabb élelmezésbiztonságú ország.”

Mindez arra is rávilágít, hogy az afrikai mezőgazdaság milyen mértékben kiszolgáltatott a klímaváltozás következményeinek. Hosszú távon ezért kétségtelen, hogy a megváltozott körülmények jóval nagyobb adaptivitást igényelnek a lakosság részéről. Ez sok esetben nem csupán új technológiákat, hanem egyenesen életmódváltást – például a nomád, félnomád állattenyésztés helyett letelepedett földművelést – fog megkövetelni a lakosságtól, amire már most is számos esetet találunk. Nem kell különösebben boncolgatnunk, hogy ennek elérése milyen nehézségekbe fog ütközni, és milyen traumát jelent majd az egyes társadalmaknak.

De még abban az esetben is, ha a gazdaság alapvetően jó ütemben növekszik, az egyes éghajlati anomáliák elviselhetetlen terhet rónak az éltanulókra is. Erre kiváló példa Etiópia esete. Az ország az 1991 óta hatalomra került EPRDF-pártszövetségnek – és a külföldi donoroknak – köszönhetően komoly és kiterjedt hálózattal, az úgynevezett Termelésbiztonsági Védőháló Programmal (Productive Safety Net Programme – PSNP) járul hozzá a szárazságok társadalmi következményeinek mérsékléséhez – illetve évi 8–10 % körüli GDP-növekedéssel. A PSNP mintegy hétmillió, aszály által sújtott ember számára nyújt élelmiszerellátást és minimális készpénzt a különféle nagy állami infrastrukturális programokba való bekapcsolódáson keresztül. Csakhogy arra Addisz-Abeba sem volt felkészülve, hogy 2015 óta lényegében konstans aszály sújtja az ország különböző részeit: először az északi területeket, majd 2016-tól a délkeletieket. És míg Etiópia nagyobb zökkenők nélkül birkózott meg az első év kihívásaival, az idő előrehaladtával – és a rendelkezésre álló központi források elapadásával – egyre inkább ki lett szolgáltatva a külső donorok kegyének.

A klímaváltozás és az afrikai migráció

Amint azt a bevezetőben is említettük, túlságosan leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy – figyelmen kívül hagyva a politikai, gazdasági, társadalmi közeget – az emberek csak a klímaváltozás miatt fognak útra kelni a jobb élet reményében, de egészen biztos, hogy a globális felmelegedés döntően hozzá fog járulni ezekhez a folyamatokhoz. Az, hogy a korábban említett Etiópiában épp most kulminálódott a politikai-etnikai válság, nehezen választható el az évek óta tartó szárazságtól, a csökkenő erőforrásoktól, illetve az azokért kibontakozó küzdelemtől. Az országban élő oromó és szomáli népcsoportok nem csak emiatt támadtak egymásra 2017 őszén, de a tartós aszály, az élelmiszerárak növekedése, az állatállomány pusztulása mind arra ösztökélte a feleket, hogy régi sérelmeiket elővéve a szomszéd nép kárára biztosítsák megélhetésüket. Mindez azért is ad okot az aggodalomra, mert míg a halálos áldozatok száma néhány száz fő körül mozog, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslései szerint az elmúlt hónapokban egymillió ember hagyta el lakóhelyét. Az országot sújtó belpolitikai válságba a miniszterelnök is belebukott, amely intő jel egy lényegében egypártrendszerű ország esetében (egyben arra utaló biztató lépés is, hogy a kormányszövetség érzékeli a probléma súlyát és igyekszik szembenézni vele). A százmillió lakosú Etiópia a teljes kelet-afrikai térség stabilitásának letéteményese olyan válságok kezelésében játszott szerepén keresztül, mint Dél-Szudán vagy Szomália. Éppen ezért az ország tartós válsága beláthatatlan következményekkel járna nem csupán a régió, de Európa számára is.

Azt, hogy nem csupán egyedi esetről van szó, jelzi, hogy a szárazság hatására Kelet-Afrika más területein is felizzott az erőszak. A kenyai Laikipia megyében egyre gyakoribbak a fegyveres összecsapások a letelepedett földművesek és a nomád állattartók között, akik a szárazság miatt ráterelik állataikat a farmerek földjeire, és sok esetben fegyverrel űzik el a jogos tulajdonosokat. A klímaváltozás, a fegyveres összeütközések és a migráció közti bonyolult, de létező viszonyrendszerre világít rá a szomáliai példa, ahol az as-Sabáb nevű dzsihádista szervezet azzal nyerte meg a lakosság egy részének támogatását, hogy élelmiszert osztott a szárazság sújtotta területeken, illetve csak úgy tette lehetővé a különféle segélyszervezeteknek az ételosztást, ha azt fegyveresei felügyelhették, a szervezetek pedig ,,regisztrációs díjat” fizettek a felkelőknek. Ezzel az as-Sabáb egyszerre igazolta az általa megszállt területeken végzett ,,jó kormányzást” és jutott hozzá forrásokhoz, amelyekkel finanszírozhatta további műveleteit. Mindezek pedig tovább tüzelték az országban folyó fegyveres küzdelmet, Afrika szarvának elhagyására ösztökélve szomálik tízezreit.

Ezeket az összekapcsolódási hatásokat vizsgálva nem véletlen, hogy egyes elemzések szerint globális viszonylatban 2060-ig akár 1,4 milliárd, 2100-ig pedig 2 milliárd ember kényszerülhet lakhelye elhagyására. A szubszaharai térség viszonylatában a brit Védelmi Minisztérium 2014-es, a globális trendeket vizsgáló előrejelzése 60 millió emberről beszél, akiknek az elsivatagosodás miatt 2020-ig el kell hagyniuk szülőföldjüket, jórészt Észak-Afrika és Európa felé. Bár ekkora embertömeg mozgása jelenleg nem látszik a kontinensen, így is milliós számokról beszélhetünk, nem feledkezve meg arról, hogy a jövőt illetően a bizonytalansági faktorok sokasodnak: egyetlen ,,nagy” afrikai ország teljes vagy részleges összeomlása – legyen szó Etiópiáról, Nigériáról vagy Egyiptomról – új dinamikákat indíthat el a kontinensen belüli és a kontinensről történő vándorlásba. De még a kis államok esetében is óvatosnak kell lennünk, hiszen ki gondolta volna 2011-ben, hogy a frissen függetlenné váló Dél-Szudán a 2013-ban kitörő polgárháború következtében 2017 végére már 2 millió embert bocsát ki a környező államokba – nem beszélve a legalább ugyanennyi belső menekültről. Bár a dél-szudániak – a szükséges anyagi források híján – egyelőre nem vették az irányt Európa és a Közel-Kelet fele, jelentős terhet jelentenek a befogadó államok számára egy eleve instabil régióban.

A klímaváltozás jelensége az afrikai kontinensen a következő évtizedekben is gyengíteni fogja az egyes államok, társadalmak kohézióját, aláásva a stabilitást és tüzelve, mélyítve olyan politikai, társadalmi, gazdasági konfliktusokat, amelyek emberek millióit kényszerítik lakhelyük elhagyására. A földrész szociális és gazdasági rendszerei a demográfiai robbanás és a történeti perspektívában dinamikus, de a jelen kihívásaihoz képest mégis lassú államépítés következtében túlterheltek. Emiatt nincsenek bennük érdemi tartalékok, a kisebb anomáliák is súlyos következményekkel járnak. Ezek kezelése még a sokat hangoztatott és kétségtelen eredmények – felelős afrikai elit megjelenése, számottevő gazdasági növekedés, a külső donorok növekvő figyelme – ellenére is csak részlegesen sikerülhet: a következményeket tompítani, mérsékelni lehet, de teljesen elhárítani nem. Így a klímaváltozás következtében (is) történő afrikai migráció a 21. század egyik fontos kihívása lesz nem csak a kontinens, de Európa számára is.

Cikk forrása: migraciokutato.hu; Cikket írta: Marsai Viktor
Kép forrása: wikipedia.org; Szerző: Oxfam East Africa


ecolounge banner 300x300

Hirdetés

magnet 300x250 par2

Hirdetés

  • All
  • Cukorbetegség
  • Egészség
  • Mesterséges Intelligencia
  • Orvostudomány
  • űrkutatás
  • Default
  • Title
  • Date
  • Random